1.fejezet

1. fejezet

A halhatatlan halálos játék kezdetét veszi

                Csendesen sétálgattam az iskola második emeleti folyosóján, amikor megláttam, hogy az udvaron egy tízedikes fiút a diáktanácsból körbevett néhány rosszarcú évfolyamtársa. Lefutottam egy emeletet, majd mikor láttam, hogy az egyik az öklét emeli, nem haboztam és kiugrottam az első emeleti ablakon, majd pár méter zuhanás után földet értem.

 – Ez meg ki? – szólalt meg az, aki az öklét emelte.

 – A diáktanács elnöke. Az mondják, szeret verekedni – felelte az egyik társa.

 – És még csak kilencedikes. – mondta végül a harmadik.

 – Valami probléma van? Verekedni akartok? – szólaltam meg mély hangon, mivel a legtöbben már így is fiúnak néztek.

 – Dehogy is! Inkább kihagyjuk. Nem akarjuk, hogy kirúgjanak. Elnézést a zavarásért.

 – Komolyan? Csak így? Na, mindegy, végül is megoldódott. Viszlát! – azzal hátat fordítottam és kicsit csalódottan elindultam. Őszintén abban reménykedtem, hogy egy kicsit verekedhetek. Nem is kellett többet kívánnom. hallottam, hogy valaki nagy erővel közeledik felém.

Csak nem azt hitted, hogy ilyen könnyen feladjuk?

Elkaptam az öklét, amivel az arcomat célozta, kicsavartam, majd erősen oldalba rúgtam. Nem volt valami erős ellenfél, de legalább kiélhettem magam. Miután összeesett a két társa felkapta, majd gyorsan elsiettek vele. Még a távolból hallottam a hangjukat:

 – Ez egy szörnyeteg?

 – Biztosan! Eddig senki sem tudta megrúgni Tomot!

Már hozzászoktam ehhez is. Ha sokat verekszik az ember, rajta maradnak ilyenek. Egy magas sarkú cipő kopogására lettem figyelmes. Ha jól sejtem, Lily közeledik. Már méterekről lehet érezni a parfümje illatát, és távolról is látszik a hatalmas szempillája, melynek hibátlan kifestésére minden nap nagy figyelmet szentel. Már-már ijesztően tökéletesre fejlesztette a sminkelési technikáját. Hosszú, göndör hajával minden reggel két órán át küszköd, mivel eredetileg olyan egyenes, mint a sín. Fehér ingje be van tűrve a fekete miniszoknyájába, és mivel már jócskán ősziesre fordult az időjárás, egy szürke blézert is felvett. Ebben különbözik legfőképp az ízlésünk. Én fekete hosszúnadrágot, és sima, minta nélküli, ugyanolyan színű pólót hordtam egy régi tornacsukával. Soha nem sminkeltem magam, és még a barnás szőke hajamat is rövidre vágattam,, hogy kevesebb gondom legyen vele. Vele ellentétben nekem nagyon is fiús testalkatom volt.

 – Taylor! Már megint mit csinálsz? Ugye nem verekedsz?

            – Á, Lily! Csak egy kicsit kisegítettem valakit. – Nem mondhattam el, hogy verekedtem. Mindig próbál lányosabbá tenni, és ha megtudná, biztosan nagyon leszidna.

 – Már megint olyan fiúsan vagy felöltözve. Mi lenne, ha néha felvennél egy szoknyát, vagy egy lány farmert, és nem a fiúrészlegen vennéd az összes ruhád? Megvan! Majd kölcsönadom neked a sárga szoknyám. Úgyis kinőttem, és neked biztos jól állna!

            – Köszi Lily, de inkább kihagyom. Nem szeretek szoknyát hordani.

 – Várjunk. miért hordana szoknyát? – kérdezősködött a diáktanács tízedikes jegyzője.

 – Mert ő egy lány! – vágta rá egyből Lily.

 – Lány? – kérdezte elég meglepett hangon.

 – Nos, igen. Biológiailag lány vagyok. A teljes nevem Taylor Marshon. Ez mind fiúknak, mind lányoknak megfelel.

 – Nagyon sajnálom, azt hittem, hogy a fiú vagy.

 – Semmi baj, nem te vagy az egyetlen, aki először fiúnak nézett. Nos, akkor, viszlát! Holnap találkozunk a gyűlésen!

  – Igen! Viszlát! – köszönt el, kicsit talán túl illedelmesen, ahhoz képest, hogy idősebb, mint mi.

 – Remélem, nem hiszi azt, hogy direkt tettetem magam fiúnak, és titkolnia kell, különben megverem – súgtam oda halkan Lilynek

  – Megint túlbonyolítod. Csak egy kicsit meglepte. Menjünk haza.

Lily háza elég messze van az én jelenlegi házamtól, szóval az iskola kapujában elváltak útjaink. Ez volt az első nap az új lakhelyemen. Kíváncsi vagyok milyen emberek élnek itt. Bár a szüleim külföldön laknak, aggódnak értem. Bár már lassan felnőtt leszek, minden rendben lesz. Felsétáltam a macskákkal teli lépcsőn, majd megpillantottam egy nagyon jóképű húszas éveiben járó férfit. Fekete bőrkabátot, és farmert viselt egy nagy fekete bakanccsal. Bezselézett szőke haja és kék szeme csak úgy csillogott a lemenő nap fényében. A szájában lévő cigaretta füstje szállt a levegőben. Éppen telefonált az új lakásom ajtajának dőlve. Az enyém volt a 202-es. Lassan elindultam az ajtó felé.

  – Igen, nagyon is... Ja... Akkora melle van – mondta az idegen férfi.

Várjunk. Mit mondott az előbb? Nem, biztos csak félre értettem. Nem mondana ilyen szemérmetlen dolgot csak úgy, főleg nem más ajtaja előtt. Várok még egy kicsit.

 – Nem, mondtam. Baromi nagy mellei vannak!

Ezek szerint nem értettem félre. Hogy képes nyilvánosan így beszélni? Ki ez az alak? Ez egy újfajta zaklatás? Miért mondd ilyen dolgokat az ajtóm előtt? Minden gondolkozás nélkül nekirontottam, és az öklömet az új ajtómba vertem. Miután magamhoz tértem, nem az öklömet, hanem az új ajtómat sajnáltam.

  – Mit képzelsz, hogy beszélsz más ajtaja előtt?

 A férfi csak meredten nézett rám, és a kezében lévő telefonból csak annyit hallottam, hogy:

  – Haló? Ott vagy, William? Hahó!

 – Mindjárt visszahívlak. – mondta erős, férfias hangján, majd letette a telefont. – Azt hiszem, te vagy az új szomszédom…

  – Izé… Sajnálom, de ez a te hibád. Miért az én ajtóm előtt kel olyanokat hajtogatnod, hogy „mellek”. Tudod még csak most költöztem ide, és… – folytattam volna, de megragadta a karomat.

  – Szórakozzunk jól együtt a továbbiakban! William  vagyok, a melletted lévő házban, a 203-asban lakom, és te? – kérdezte csillogó szemmel. Összesen négy kis lakás volt egymás mellett, a 201-estől a 204-esig. Nekem meg pont ebbe az alakba kellett belefutnom.

  – Mi? O-oké, én Taylor Marshon vagyok, örülök a találkozásnak. Nekem mennem kell kicsomagolni. Viszlát.

  – Igen! Oh, Alice! El is felejtettelek! Sajnálom, most már itt vagyok – szólt bele a telefonba. –Szóval szombaton? Oké… – beszélt tovább.

Miközben a kulcsomat kerestem észrevettem egy különös tárgyat a földön a férfi mellett. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem, majd láttam, hogy egy ezüstös pisztoly van a földön. Inkább gyorsan bementem a házamba, majd bezártam az ajtót. Ahogy mondtam, el is kezdtem kipakolni a cuccaimat. 

Másnak a suliban Lilyvel beszélgettem:

  – Taylor, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt, kérlek? Majd jövő hónapban visszaadom, mikor megkapom a zsebpénzem.

  – Persze, de mire kell?

  – Ebédre… Már nincs sok a hónapból, így nem tudnád állni nekem ezt, kérlek szépen!

  – De, persze. Mit csináltál te, hogy máris elköltötted minden zsebpénzed? Ugye nem vásárolni voltál? Vagy kiraboltak?

  – Nem, nyugi. Megint túlreagálod. Ez egy hosszú történtet. Mikor tegnap hazafelé tartottam megláttam egy iszonyat jóképű pasit, nem tűnt idősnek, ráadásul nagyon jól volt öltözve, és magas volt. Pont az esetem. Így hát követtem egy darabig, majd elérkeztem egy host klubbig.

  – Host klub?

  – Igen. Ez egy olyan hely, ahol férfiak beszélgetnek nőkkel. Persze pénzért. És… – csengettek – …a többit majd óra után. Tesink lesz, nem akarok megint elkésni. Már csak miattad sem, tudom, mennyire szereted a tesi órákat.

El tudom képzelni mi történt. Az az alak becsábította Lilyt egy olyan host klubba, és elvette az összes pénzét. Iskola után gyorsan odasietek, és visszaszerzem mind a becsületét, mind a pénzét. Nem úszhatja meg az a gazember…

Iskola után elindultam a host klubba. Megláttam a ragyogó épületet, melyet égőkkel és lámpákkal világítottak ki. A vörös szőnyeg és a bézs színű falak csak még jobban azt az érzetet keltették, hogy elég elegáns és drága hely. Öltönyös, jóképű férfiak járkáltak mindenhol az épületben és kosztümös fiatal lányokat kísérgettek kanapékhoz. Érdekes egy módja a szórakozásnak. Ahogy próbáltam bemenni az épületbe, két férfi megállított, hogy fiúknak és diákoknak tilos. Vajon miért mondták el azt is, hogy fiúknak is tilos? Ugye nem néztek még ők is fiúnak?! Pedig nekik tudniuk kéne különbséget tenni egy fiú és egy lány között, hisz ez a szakmájuk része! Na, mindegy.

  – Beszélni szeretnék a vezetővel. Egy barátomat károk érték ezen a helyen és azonnali visszafizetést és bocsánatkérést követelek.

  – Elnézést, de itt biztos, hogy nem történt semmi ilyesmi.

  – De azért csak szeretnék beszélni a főnökükkel.

  – Mi folyik itt? – jelent meg a távolban egy magas, helyes férfi, fehér öltönyben, kék nyakkendővel. – Te vagy az Taylor? – He? A playboy új szomszédom a pisztollyal?

  – Még egy ilyen komoly fiút is el tudtál csábítani, mint ő? – szólalt meg a William mellett álló vendég.

  – Nem! –tiltakoztam határozottan – A lényeg, hogy láttad ezt a lányt tegnap? Találkozott a klub egyik tagjával. – Megmutattam a képet Lilyről.

  – Áh, ő? Igen. Én foglalkoztam vele.

  – Te szemét! Hogy verhetted át? Ezért megfizetsz! – Lendítettem az öklöm, viszont a tegnapiból okulva megállítottam mielőtt célt ért volna. – Legközelebb megütlek.

  – Hm, nem nagyon értem, de párbajozni akarsz velem, ugye? Felőlem mehet, de ezekkel harcolunk – húzott elő egy pisztolyt a belső zsebéből. – Ez a tied – nyújtotta felém.

  – Mi? Fegyverekkel? Te megvesztél? Ez nem sérti a fegyverviselési jogokat? Bűnözőt akarsz belőlem csinálni?

– Várj, akkor te nem ismer… Igen, ezek igazi fegyverek. Ha nem mondod azt, hogy az enyém leszel lelőlek – vigyorgott ördögien.

  – Várj, mi a francokat csinálsz te? Ne cselekedj elhamarkodottan! Sohasem leszek az ördögé!

  – Akkor lelőlek. – Meghúzta a ravaszt.

  – Mi a…? – Hirtelen a mellkasomhoz kaptam, de nem éreztem fájdalmat. Még élek? Hogy lehet ez? De hát az előbb meghúzta a ravaszt! Vaktöltény lett volna?

  – Ez egy játékfegyver!

  – Játékfegyver?

  – Pontosan. Úgy néznek ki, mint a valós fegyverek, de normál töltény helyett úgynevezett BB golyókat lőnek ki. Sokkal több is fér beléjük. Harcoljunk ezekkel!

  – Mi, párbaj játékokkal? Ne nevettess már!

  – He? Te nem ismered a túlélőjátékokat?

  – Túlélőjáték?

  – Igen, túlélőjáték. Játékfegyverekkel tüzelnek egymásra a csatákban. A töltény hamis, de az izgalom valós. Egy olyan sport, amit játszhat nő és férfi korosztálytól függetlenül nagy és kis csoportokban. Manapság nagyon népszerű. Ha nyersz, bocsánatot kérek, vagy amit akarsz, de ha nem, az enyém leszel.

  – Csak hogy nem fogok veszíteni. – Már számtalan gonosztevővel bántam el, nem fogok veszíteni egy ilyen alak ellen. – Túl magabiztos vagy. Porrá zúzom az önbecsülésed.

  – Oké. Most pedig válassz fegyvert. – Felsorakoztatott egy asztalra 10 fegyvert. Köztük volt az is, amelyiket a földön láttam.

 –Jó választás. Egyszerű: Célozz, húzd meg a ravaszt és lőj. Az veszít, akit előbb eltalálnak vagy kifogy a töltényből. Adok egy kis előnyt, hogy legyen is esélyed, én csak egy golyót töltök be. Vedd fel a szemüveged és kezdhetjük is! – A teremben minden ember egy átlátszó védőszemüveget vett fel. – Kezdődjék ez a halhatatlan halálos meccs!

Egymással szemben elhelyezkedve megkezdték a harcot. Először Taylor lőtt, sikertelenül. Williamnek meg sem kellett mozdulnia, hogy kitérjen a lövés elől. A lány elbújt egy fehér oszlop mögött, várva az ellentámadásra, de nem történt semmi. Majd elképesztő sebességgel megindult az ellenfél felé, célérzék hiányában megpróbált minél közelebb jutni William felé. Futás közben is lőtt, persze ezúttal is sikertelenül. William meg sem mozdult, csak egy helyben állt, és tekintetével a felé közeledő Taylort pásztázta, aki már csak pár méterre volt tőle. Még mindig nem mozdult meg, a lány pedig épp előtte állt. Teljes nyugalommal várt, míg a fegyvert emelte, majd meghúzta a ravaszt. Lövés viszont nem hangzott el.

  – Tanulj meg számolni! – közölte nyugodt hangon William. – Elfogytak a golyóid. Én nyertem, az enyém vagy!

  – De az előbb… Ne közelíts, te perverz! – Ez nem lehet… Veszítettem? Legyőzött az ördög?

  – Elnézést! – szólalt meg egy fekete öltönyös férfi, aki valószínűleg itt dolgozik. – Utánanéztem, és a barátnője, Lily a saját akaratából lépett be a klubba. Valószínűleg meglátta az egyik dolgozónkat, és beleszeretett. Elrejtette, hogy ő egy középiskolás diák, de William átlátott rajta, kiküldte a klubból. Ennyi a kapcsolata az esethez.

– Mi? De hát azt mondta az összes pénzét… Várjunk csak… Ugye a bánatát nem kajába ölte, és erre költötte el az összes pénzét, mint általában? Ezek szerint én… Sajnálom, én tévedtem!

 – Oh, azt hitted én vagyok a rosszfiú? Ez szíven ütött! Gonosz vagy! – törölgette gúnyosan a szemét. – De én nyertem. Ahogy ígérted, hozzám tartozol! – Közeledett felém és megfogta a kezem, a háttérből a vendégek sikoltozását lehetett hallani. – Szóval csatlakozni fogsz a túlélőjáték csapatomhoz, a Toy Gun Gun-hoz és mi leszünk az ország legjobbjai! – Mi? – Már régóta kerestem egy olyan srácot, mint te a csapatomba. Nagyon jók a reflexeid, és gyors vagy, mint a villám. – Srácot? Várjunk, nem is tudom, hol kezdjem. – Mellesleg ezzel fogod visszafizetni a kárt, amit okoztál.

  – Okoztam? – körbenéztem a teremben: néhány súlyosan megrongált asztalt, poharat és egyéb, felismerhetetlenségig roncsolódott tárgyat láttam meg a földön, amiket akkor törhettem el, amikor William felé futottam.

  – Igen, szóval kénytelen leszel csatlakozni, vagy pedig kifizetni az adósságod.

  – Nekem nincs annyi pénzem!

  – Akkor kénytelen leszel játszani a csapatomban. Minden megnyert játék után csökken a költség, amivel tartozol.

  – Willi! Én is csatlakozhatok? – kérdezte az egyik vendég.

  – Sajnálom, de csak fiúk csatlakozhatnak! – De én is lány vagyok! Vagy ő sem vette volna észre? – Mi ez az ábrázat? – fordult felém. – Ugye nem akarod megszegni az ígéreted? Te, aki az igazság hőse vagy. – Utálom ezt az alakot!

Prologue

Sohasem gondoltam volna, hogy egy találkozás így végződhet. Jobb, ha mindent a legelejéről kezdek. Lelkes adrenalin függő vagyok. Szinte minden szabad délutánom a "pályán" töltöm és a sport, amit űzök, az úgynevezett túlélőjáték. Ez hasonlít, a paintball- hoz, csak itt nem festékgolyókkal lövöldözünk, és a fegyverek sem ugyanolyanok. Ezek úgy néznek ki, mint az igaziak, de műanyag- úgynevezett BB golyókat lőnek ki, de persze itt is tudsz néhány szép kék-zöld foltot szerezni. Ellentétben a valódiakkal ezekbe több töltény fér, és könnyebb is lőni.  A lényege egyszerű: öld meg az ellenséget, és közben ne halj meg. Akit lelőttek, felteszi a kezét, és mihamarabb lesétál a pályáról. Nem lehet megérinteni a másik fegyverét, és magát a fegyver tulajdonosát sem.  Általában 20-30 perces egy kör. Lényegében ezt bárki játszhatja, kortól és nemtől függetlenül. Nem rendelkezem tragikus múlttal. Persze történt ez-az, amiért olyan vagyok amilyen. Mint például általános iskola alsó tagozatában. Volt egy lány az osztályban, Lily, akit a fiúk folyton piszkáltak.

-          Taylor, kérlek, segíts! Azok a fiúk nem hagynak békén.

-          Már ezerszer megmondtam, hogy nem akarok újra bajba keveredni. Mindig ez van, ha hősködni próbálok. - kicsit ridegnek tűnök, ugye? Mi mást tehettem volna? Mindig engem szidnak le, ha verekedéssel próbálok segíteni másokon. Volt már rá példa.

Az egyik szünetben az iskola udvarán sétálgattam egyedül, mikor észrevettem Lily-t és néhány felsőbb éves fiút. Kicsit közelebb mentem:

-          Tudod, kicsit le vagyunk égve… Igazán megdobhatnál pár dolcsival. Tudjuk, hogy te nem is költesz semmire.

-          Nem! Nem akarom. - hüppögött

Rögtön beindult az igazságérzetem, és teljes erőmből nekik rontottam. Az egyik fiút megütöttem, a többi elfutott. Nem mintha meg tudtam volna verni mindet, de jól esett látni, hogy még ha csak a meglepettségtől is, de elfutottak.

-          Hát mégis segítettél? Köszönöm! – törölte ki a könnyeket a szeméből.

-          Nem tehettem mást. Legközelebb ne kerülj ilyen helyzetbe! – mondtam egy bíztató mosollyal azt sugallva, hogy már minden rendben van.

Persze ezután, az eset után is én kaptam büntetést, de Lily vallomásával, csak két hét iskola utáni takarítást kaptam. A bűntársam is gyakran besegített a lelkiismeret furdalása miatt. Ilyenkor sokat beszélgettünk, és az idő folyamán elég jóban lettünk.  Elkezdődött a gimnázium is. A szüleim kiköltöztek külföldre az apám új munkahelye miatt, és mivel nem tudok nagyon más idegen nyelven, én itt maradtam, hogy befejezzem az iskolát. Egyedül laktam, így nem igényeltem a régi nagy házunkat, ezért elköltöztem egy kisebb társasházba, ahol mindössze három szomszédommal éltem együtt. Olyan kicsik a lakások, hogy bizonyára mind egyedül élnek. Az iskolában minden rendben ment. A jegyeim jók voltak, és barátom is volt ellentétben az általános iskolával. Lily, ugyanabba a gimnáziumba jött, mint én, úgyhogy nem úsztam meg a néha idegesítő, de szerethető tulajdonságai nélkül. Kilencedikes létemre én lettem a diákelnök, és próbáltam minél több igazságot szolgáltatni…